Első kalandom a cserkészlányokkal
Első kalandom a cserkészlányokkal
Tekervényes úton ismerkedtem meg a cserkészet fogalmával. Dunántúli létemre a Székelyföldön
bukkantam rá, a Csíki Székely Múzeumban. Ott egy csodálatos kiállítás szólt a cserkészlétről. Én
akkor tudtam meg, hogy a cserkészek nemcsak Amerikában léteznek, hanem bárhol a világon. Tudom,
nem vall valami nagy észre. J Hazajőve viszont nem hagyott nyugodni a gondolat: nekem meg kell
rendeznem itthon is ezt a kiállítást, hogy a hozzám hasonló információhiányosok megismerjék őket. El
is kezdtem sebtében segítséget keresni ehhez az ügyhöz, s így találtam rá a cserkészlányokra. Ezúton
intézném felhívásomat hozzátok is, hogy ha valakinek kedve van beszállni a kiállítás megrendezésébe,
akkor ne fogja vissza magát, még ma írjon nekem!
Szóval egyre barátibb hangvételű levelezésbe bonyolódtam Zsófival, s már égtünk a vágytól, hogy
megismerjük egymást. A pillanat egy pénteki estén érkezett el, amikor egy össznépi tájékoztatót
tartottak a leendő önkénteseknek. Tudni kell, hogy én a világ végéről indultam el Pestre, hozzájuk.
Nagyon felkészültem: alaposan utánanéztem a szövetség dolgainak, ellenőriztem térképen, hogy merre
kell menni, esküszöm, még a GPS koordinátákat is betéve fújtam, kiszámoltam a pontos érkezést is
nehogy már az első randira késve érkezzek.
A busz persze majd negyed órát késett. Sebaj, még épp odaérek! A buszról leszállva átszálltam
szokásos városi járgányomra, azaz a rolleremre. Még nem értem el a Petőfi híd elejét, amikor a
kétkerekűm zabolázatlan paci módjára levetett a hátáról, s én négykézláb térdelve becsúsztam egy
sártócsába. Nem hősiességem bizonyítékául mondom, de nem az volt az első gondolatom, hogy jaj de
fáj, hanem az, hogy így tutira elkések. Villámszerviz után (kicsúszott a markolat a helyéről és vissza
kellett eszkábálnom) szakadt, sáros farmerban, lenyúzott térddel, tenyérrel, elszántan rollereztem a
cél felé, az Angyal utcába. A Boráros térnél persze jó vidéki módjára eltévedtem. Sebaj, megkérdezek
valakit! A válaszadó sok-sok jószándékú pesti ember, százféle irányba kalauzolt engem, úgyhogy
félórai bolyongás után rájöttem, inkább a hetedik érzékemre hallgatok, és lássatok csodát, megleltem
az Angyal utcát. Szerencsére akkor a tájékozódási zseni női agyam átváltott férfias működésűre és
csőlátással rárepültem a lépcsőház ajtóra, mely felett a 4-es számot láttam kiírva. Boldog tudattal –
most már megérkeztem! – bezúdultam rajta. Keresni kezdtem az alagsort ahol a lányok serénykednek.
Mondanom sem kell, hogy egy darab alagsor sincs a lépcsőházban. Faggatni kezdtem erről a
problémáról egy földszinti lakás előtt beszélgető párt is. Kábé az UFO-t látták bennem és váltig
bizonygatták, hogy sem cserkészekről sem alagsorról nem tudnak. Problémamegoldó képességem
kezdett cserbenhagyni. Egy érkező ifjú mentett meg, aki halványam emlékezett rá, hogy mintha a
lépcsőház ajtó mellett két méterrel látott volna egy kék vasajtót, s azon kiírva a Magyar Cserkészlány
Szövetség feliratot. Anyám! KÉT MÉTERREL AZ AJTÓ MELLETT! Ekkor gondolatban kineveztem
magam ugyan önkéntes túlélőnek (lásd az esés miatt), ám azonnali hatállyal beutaltam magam a
Vakok, Idióták és Térképolvasási Analfabéták Intézetébe bentlakónak. A kék ajtót meglelve már csak
azt az akadályt kellett elhárítanom, hogy beférjek rajta a rollerrel. Nincs ugyanis olyan tág bejárat,
amibe én ne tudnék beszorulni. Már egy ideje hadakoztam az elemekkel, amikor Panni feje megjelent
a belső ajtó mögül kíváncsian kukucskálva. Küzdelmem okát nem értve zavartan mosolygott rám.
Mire megkérdezte ki vagyok, én beömlöttem a nyíláson. A kézfogás elmaradt, mert közöltem,
hogy elestem és megmutattam sáros mancsomat és szakadt külsőm. Erre egyből kihoztam belőle az
ápolónőt. A mosdó felé kalauzolt a helyiségben tartózkodó három elképedt lány orra előtt. Míg én
csutakoltam magam, ő már ragtapasz után kutatott a segélyládában.
Mire gyógykezelésem végére értünk a megbeszélés is a végéhez érkezett. Sikerült volna mindenről
lemaradnom, ha a kedvemért nem túlóráztak volna a csajok. Zsófi addigra már képbe került, hogy
én volnék az a bizonyos levelezőpartner, ám szerintem erős kétségei támadtak elmebeli állapotomat
illetően, látva a nagybelépőm. Gondolom a mai napig azon töpreng, hogy hogyan lehet rögtön az első
keresztutcát eltéveszteni és eltévedni a hídról lejőve. Mindegy, én itt vagyok, és összes képességem
felajánlom a szövetségnek. Na, ez ezek után nem hangzott valami nagy felajánlásnak! J Boldoggá
tesz a tudat, hogy köztetek lehetek! Köszönöm cserkészlányok!
Koltai Gabi